Vissza a civilizációba... vagy mégse?

Hegyek, völgyek, kanyonok, erdők, sivatagok és tavak után most egy kis időre búcsút intek a természetnek és egy igazi nyüzsgő nagyvárost veszek célba, Isztambult. Az elmúlt utazásaim során a nagyvárosok (főleg a zsúfolt, turistás nagyvárosok) nálam betették a kaput, egyértelmű, hogy sokkal inkább a természetközeli látnivalókat preferálom. Kazahsztán és Kirgizisztán érintetlen vadonjai egy olyan meditatív kedélyállapotot okoztak, amiből nem igazán kívánkoztam kizökenni, azonban sejtettem, hogy a lüktető Isztambul ezt könnyen meg fogja tenni. Sebaj, ez a város is egy “must see” hely, egyszer az életben el kell ide jönni, és bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vonzott volna a város. Viszont az első, Isztambulban töltött napom után kiderült, hogy a fentebb leírt félelmeim nem voltak alaptalanok. De kezdjük az elején!

Legutóbbi posztom az Ala Archa Nemzeti Park és a nem mindannapi taxis fuvaromról szólt. Másnap volt az utolsó teljes napom Kirgizisztánban. Ezen a napon már nem mozdultam ki Bishkekből. Meglátogattam a város bazárját, az Osh bazárt. Venni nem vettem semmit, de sok mindenből kaptam kóstolót, meg amúgy is, szeretem az ilyen piacoknak a közegét, még hogyha rendkívül kaotikus is. Másnap pedig útnak indultam Isztambulba. A gép 16:40-kor szállt fel és meglepő módon majdnem 6 órás volt a repülési idő. Ez azért fura mert a Budapest-Asztana táv volt valamivel több mint 5 óra, viszont Isztambul keletebbre van, mint Budapest, ezért azt gondoltam, hogy kevesebb lesz a repülési idő. A gép isztambuli idő szerint este fél 8 körül szállt le az ázsiai oldalon lévő Sabiha Göcken repülőtéren, ami a város másodlagos, jellemzően fapados gépek által használt reptere, ami azt jelenti, hogy jóval messzebb van a városközponttól és körülményesebb is onnan bejutni. Van egy transzfer busz, ami a Taksim térig visz, de az még kicsit odébb volt a hostelemtől. A térkép szerint onnan még villamosra kell szállni. Így is tettem. Viszonylag különösebb probléma nélkül bejutottam a városba, de a hostel megtalálásával akadtak problémák. Ott voltam a térkép által jelölt helyen, de a szállást nem találtam sehol. Odajött egy kissé kétes kinézetű srác, aki meglepően jó angolsággal kérdezte, hogy mit keresek. Elmondtam, hogy ezt és ezt a hostelt. Rákeresett ő is a telefonja térképén és aszerint is jó helyen voltunk. Végül a srác megtalálta, az egyik kapualjban ott volt kiírva kisbetűkkel a hostel neve. Viszont az nem, hogy melyik kapucsengő. A srác megnyomott egy gombot és kinyílt az ajtó. Itt már kicsit gyanús volt a dolog, de gondoltam biztos csak mázlija volt és pont a jó gombot nyomta meg. Nyújtottam a kezem, hogy elköszönjek és megköszönjem a segítségét, de jött utánam. Mondta, hogy pakoljak le és igyunk meg valahol valamit. Amúgy is hulla fáradt voltam, de ezzel a fazonnal amúgy se mentem volna két lépést sehova. Mondtam, hogy kösz nem, fáradt vagyok, zuhanyzok és lefekszem. Feljött velem egészen a hostelig, nem nagyon akart tágítani. Az is felettébb fura volt, hogy a hostelben teljesen jól ismerte a járást, otthonosan érezte magát, elterült a kanapén is. Én szépen becsekkoltam, mikor a srác mégegyszer megkérdezte, hogy akkor mehetünk-e. Továbbra is ellenkeztem, mire ő, oké, akkor kéri a borravalót. Na itt esett le a tantusz, amit már előzőleg sejtettem. Eszem ágában nem volt neki adni egy fillért sem, amire teljesen kiakadt. Ebből kerekedett egy kisebb szóváltás, amibe a két recepciós srác már csak akkor avatkozott be, amikor a gyerek már felemelte a hangját, addig nem szóltak és nem is tettek semmit. Ott akkor azt hittem, hogy sarokba lettem szorítva, és hogy jó nagy szarban vagyok. A recepciósok azt állították utána, hogy nem ismerték ezt a srácot, de én meg vagyok róla győződve, hogy igen. Ezek után nem volt túl nyugodt az éjszakám, és nem csak emiatt. A szoba konkrétan egy jégverem volt, az ablak tárva nyitva, amit persze egyből becsuktam. A takaró mindössze egy lepedőhuzat volt. Nem tudom hány óra lehetett, de valamikor arra ébredtem, hogy megjön a két szobatársam, akiket nem túlzottan izgatta, hogy valaki már alszik. Fel a villany, csörgés, zörgés, dübörgés, hangosan röhögés. Egyékbént ők sem néztek ki túl bizalomgerjesztően. Telefonom, pénztárcám, útlevelem természetesen a párnám alatt. Még zuhanyozni is magammal vittem mind. Az, hogy sikeresen felvertek az álmomból hagyján, de nem rám nyitják az ablakot? Ezután persze kimentek, villanyt égve, ablakot tárva nyitva hagyva. Persze becsuktam. Visszajöttek, végre lefüdtek aludni, de az egyik idióta lefekvés előtt megint kinyitotta az ablakot. Oké, megint lámasztam az ágyról, és kissé erélyesen megint becsuktam az ablakot. Szerintem nem esett le neki, mert nem sokkal később megint arra keltem, hogy didergek és nyitva az ablak. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy reggel elhúzom innen a csíkot a fenébe. Az sem érdekelt, ha bukom a szállás árát, de olyan volt ez a hely, mint egy bűnbarlang. Nem akartam, hogy félbe szakadjon az utazásom, mert eltűnik a pénzem vagy mert kapok egy tüdőgyulladást a hideg szobában. Még látni akarom Grúziát, úgyhogy reggel tettem egy kísérletet, hogy visszakérjem a pénzem, mondván, hogy egy itt élő barátom felajánlotta, hogy elszállásol. Persze a pénzemet nem adták vissza, dehát mit is vártam. Mindegy is. Bookingon kerestem gyorsan egy másik hostelt, de a rendszer nem engedett foglalni, gondolom mert érzékelte, hogy van már egy élő foglalásom. Ennek ellenére elsetáltam a szállashoz, ami kb. 10 percre volt onnan, és kérdeztem, hogy van-e szabad ágy. A hely már kívülről látszott, hogy ég és föld az előzőhöz képest. A recepciós teljesen normális volt, készséges, elmondogatta mi hol van, és ami a legdurvább, hogy megjegyezte, hogy ha az utcán leszólítanak idegenek bármiért is, ne álljak velük szóba. Mindezt anélkül mondta, hogy említettem-e volna neki a tegnap estét. Ezek szerint az nem egyedi eset volt. Ekkor elmeséltem neki a sztorimat. Mondta, hogy legyek óvatos és hogy jól tettem, hogy nem mentem el a sráccal iszogatni, mert jellemzően olyan helyekre viszik el a gyanútlan turistát, ahol 3-4 ezer dolláros számlát fizettetnek ki velük a végén. Azt még viccesen megjegyezte, hogy ha nem lenne rajtam a nagy hátizsák, nem mondaná meg, hogy turista vagyok, tehát jó eséllyel helyinek néznek majd. Tök mindegy mert az állandó fényképezgetéssel úgy is elárulom magam.

Miután elfoglaltam az új szálláshelyem, nyakamba vettem a várost. Isztambul csodálatos. Hatalmas minaretek magasodnak, bármerre is nézek és minden olyan megkapóan kaotikus. Például itt nem a jól ismert, és kissé unalmas rácsos utcaszerkezet a jellemző, hanem minden olyan össze-vissza, de ettől izgalmas. Nagyon nagy kár viszont, hogy a török vendégszeretettel eddig nem sikerült megismerkednem. Le akartak húzni a kebabosnál, a pénzváltónál, és a boltban is. Aminek nincs kiírva az ára, arra mondanak egy irreálisan magas összeget, miután megtudják, hogy külföldi vagyok.

Őszintén remélem, hogy csak szimplán peches voltam ezidáig. Van még 3 napom a városban és nem akarom egyből leírni a várost, mert tényleg tetszik. És nem akarom leírni a törököket sem. Legutóbb Párizsban voltam ugyanígy csalódott, mert ott tapasztaltam hasonló hozzáállást az embereknél, de vidéken viszont szöges ellentéte volt, mindenki végtelenül barátságos volt. Majd kiderül. Adok még egy esélyt a dolognak.