Gondolatok Tbilisziből

Szerző: humanonway október 25, 2017

Minek után átaludtam a Kutaiszi-Gori utat, így a grúz fővárosban, Tbilisziben kötöttem ki. Bár nem örültem neki, mert Gorit mindeképpen meg akartam nézni (utólag rájöttem, hogy tök felesleges volt), de szerencsére a város mindössze 80 km-re van Tbiliszitől, így egy egynapos kirándulás keretében el tudok oda menni, ahogyan azt a mai napon tettem.

Nos, hát Tbiliszi. Már előzőleg a képekről láttam, hogy a város gyönyörű. Nagyon egyedi a fekvése, főleg a Kura folyó (grúzul Mtkvari) és a partja mentén magasodó sziklafal. Az egész városnak sajátos atmoszférája van, az emberek lazák. Rengeteg a fiatal, akik rendkívül stílusosan és sokszor merészen öltözködnek, érezhető, hogy az évekig elnyomott kreativitás kezd kibontakozni Tbilisziben, az egész város kicsit alteres hangulatú, olyan mint egy hatalmas vintage díszlet. Az is látszik, hogy nagyon szeretnének európainak tűnni, a belvárosban nem is nagyon lehet érezni, hogy voltaképpen Eurázsiában vagyunk. Libegőjük hát persze, hogy nekik is van, ez valami keleti perverzió, viszont a városvezetésnél el ne felejtsek reklamálni, hogy sehol sincs I Love Tbilisi felirat, amivel lehet fotózkodni! Hallatlan! (Aztán lehet, hogy csak nem voltam elég figyelmes).

És hát hadd ejtsek néhány szót a grúz emberekről, mert van róluk egy-két gondolatom. A taxisokat már nem kell bemutatni, de azt kell, hogy mondjam (és én ritkán mondok ilyet), a grúzok nem túl barátságos nép. Általánosítani természetesen nem akarok, hiszen találkoztam kedves és segítőkész emberekkel, de általában véve, a boltokban, jegypénztárakban, buszokon kedvtelenség, flegmaság és türelmetlenség fogadott. Az előző posztban említett két lengyel hölgy is hasonló véleményen volt, sőt: egyikük azt mondta, hogy Grúzia csodálatos, de többet nem jön ide vissza. Én ugyan ennyire nem látom szélsőségesen a helyzetet, és eszem ágában sincs leírni az országot. Ezek csak az én személyes tapasztalataim és könnyen lehet, hogy csak peches voltam, és csak bal lábbal felkelt embereket fogtam ki.

Az viszont egyértelműen látszik, hogy a grúzok még keresik az indentitásukat, és mindenáron Európához szeretnének tartozni. Egy helyi sráccal volt egy érdekes beszélgetésem, aki azt mondta: “Mi nem vagyunk Ázsia! Európaiak vagyunk, sokkal inkább európaiak, mint Törökország vagy Oroszország. Grúzia egy fejlődő, erős nemzet.” Én erre azt feleltem, hogy ezt egyáltalán nem így látom. Ti grúzok vagytok! Közel sem európaiak. Sem mentalitásban, sem kulturálisan. De miért baj ez? Miért baj, ha van saját identitásotok? Erre az volt a válasz, hogy a mentalitás szovjet örökség. Ez lehet, de amíg a saját öntudatukat nem találják meg, addig ne akarjanak európaiak lenni. A litvánoknak, letteknek és észteknek már sikerült. Jóllehet Grúzia bő 1000 km-re van az EU határától, és északon van egy Oroszország (plusz egy-két szakadár terület), délen pedig egy Törökország. De ez is eggyel több ok az önmagukat való megtalálásra.

Ahogy említettem, ma pedig Goriba ugrottam át. Goriról azt kell tudni, hogy Sztálin szülővárosa. Éppen ezért mindenképpen látni akartam, de igazából a Sztálin-múzeumon kívül az égvilagon semmi érdekes nincs a városban. És maga a múzeum sem egy nagy eresztés. Valami féle Terror-háza szerű sokkhatást vártam a látogatástól, de néhány képen és relikvián kívül semmi érdekes nem volt. Egyedül talán az a vasúti kocsi, amivel az elvtárs a jaltai és a teheráni konferenciára utazott, valamint a múzeum előtt áll Sztálin (állítólagos) szülőháza is.

Hát ez a bejegyzés kicsit filozofikusra sikeredett, de nagyrészt ezek a gondolatok voltak a fejemben, mióta Tbilisziben vagyok. Amellett, hogy a város tényleg gyönyörű. Íme a bizonyíték: