Az ezerarcú Kazahsztán

Szerző: humanonway szeptember 27, 2017

Az utóbbi két napom Kazahsztán lenyűgöző természeti látnivalóinak felfedezésével telt. Tegnap a közeli Shymbulak-hoz mentem fel, ami egy Almatihoz közeli síközpont. Annyira közeli, hogy a városi 12-es busszal nem egész 25 perc alatt oda is lehet érni a felvonó lenti végállomásához. Összesen három kabinos felvonóval kell menni, ami közel egy óra alatt visz fel a 3200 m-es magasságba, ahonnan már csak egy karnyújtásnyira van az Almatihoz közeli hegyek legmagasabb, 4200 m-es pontja. Alább a képek magukért beszélnek. Egyszerűen csodálatos volt.

A mai nap pedig végre sikerült eljutnom a Charyn-kanyonhoz, amiről már kezdtem letenni, annyira lehetetlennek tűnt az odavaló eljutás. Mint ahogy korábban írtam, a szervezett csoportos túrák csak hétvégente indulnak, ami nekem a Kolsay-tavi túra miatt kiesik, hétfőn pedig már indulok tovább Bishkekbe, Kirgizisztánba. Maradt tehát az egyénileg való eljutás. Igen ám, de hogyan? Az autóbérlés jöhet még szóba, de az egymagamnak nagyon drága, szóval elkezdtem embereket toborozni. Létrehoztem Couchsurfingen egy nyilvános eseményt, amire többen is jelentkeztek, de érdemben csak egy német srác, Stefan reagált. Nagyjából este 11 órára fixáltuk le a másnapi tervet, miszerint iránytaxival megpróbálunk eljutni Kegenbe (ez a legközelebbi nagyobb település a Charyn-kanyonhoz), majd onnan keresünk egy újabb sofőrt aki kivisz a kanyonhoz, vagy stopolunk, végső esetben gyaloglunk. A visszafele út lett volna érdekes, mert a kanyon a semmi közepén van, a főútról lekanyarodva még közel 10 km-t kell menni földúton. Szóval visszafelé mindenképp le kellett volna gyalogolni ezt a 10 km-t a főútig, hogy leintsünk valakit. (Mellesleg csak a tisztán látás végett a Charyn-kanyon kb. 220 km-re van Almatitól). Végül szerencsénk volt, mert Almatiban a buszállomáson egy sofőr felajánlotta, hogy elvisz egészen a kanyonig, ott megvár minket és vissza is hoz fejenként 15000 tengéért (kb. 11000 Ft). Ez abszolút baráti ár volt, úgyhogy megnyugodva dőltem hátra az anyósülésen, hogy biztosan a szállason hajtom álomra a fejem, és nem kell se stopolni, se gyalogolni. Vagyis csak dőltem volna, ha nem kellett volna magam kitámasztani a műszerfal és az ajtó között, hogy ne repüljek ki a szélvédőn. A sofőr ugyanis úgy nyomta neki a szebb időket is látott országúton, hogy az ásványvizes üvegből sem tudtam inni, anélkül, hogy ne verjem ki a fogamat. Közben bömböltette a rádiót, és vele együtt bömbölt ő maga is, torka szakadtából énekelt. Élmény volt az biztos. Csakúgy mint a kanyon, amit nagyon nagy kár lett volna kihagyni. Bár egy alkalmasabb cipő jobb lett volna a túrázáshoz, volt egy meredek pillanat, amikor az egyik lejtőn megindult alattam a kavicságy, és azt hittem nem állok meg. Szegény Stefan is csúnyán meghorzsolta magát, mert ő is megcsúszott a lejtmenetben. Holnap azt tervezzük, hogy hasonlóképpen mint ma, kimegyünk a buszállomásra és keresünk egy sofőrt, aki el tud vinni, ezúttal az Altyn Emel Nemzeti Parkba.